Mozgó napfény műterem koncepció

A fényképezés digitális forradalma óta naponta akár több száz képet készíthetünk úgy, hogy már fényképezőgép sem kell hozzá. 

A sok-sok adat és kép, valamint a törekvés, hogy rögzítsünk minden pillanatot azt eredményezte, hogy már nem tudunk felidézni egy-egy kedvenc fotót. Nagyapára, vagy a szüleinkre még néhány különös történetű, sokszor műteremi fénykép alapján emlékezünk, manapság azonban nincs meg magunkról az a csupa nagybetűs FOTÓ, amit nézegetnénk, keletkezésének körülményeire szívesen emlékeznénk, amit szívesen kiraknánk a falra, hogy majd ránk is egy ilyen profi fénykép alapján emlékezzenek.

Bartók és Kodály a vidéket járva összegyűjtötte, koruk technikájával rögzítette és ezzel megőrizte a jövő számára népdal kincsünket, az ezzel kapcsolatos hagyományokat és így magukat az embereket. Ezeket a gyűjtéseket későbbi műveikben feldolgozák és műalkotássá emelték. A századforduló híres fényképésze, Klösz György fotói nélkül sem lenne  teljes az emlékezet, semmilyen képi emlékünk nem lenne pl. a nagy szegedi árvízről, annak elszenvedőiről és hőseiről, vagy akár az épülő Nagykörútról, ha ő szekérre épített fotóműtermével nem indul el, hogy megörökítse a mulandót. A jelenkor emberének is kötelessége – a nagy elődök törekvéseinek mintájára- professzionális módon megörökíteni, feldolgozni, képekben megmutatni magunknak és a jövőnek a mai magyarságot és annak arcait.

Létrehoztam egy mozgó műtermet, ahol középformátomú fényképezőgéppel, előre beállított körülmények között készítek hagyományos önálló vagy csoportos portrékat. Egy új fejlesztésnek köszönhetően a fényképezőgép nagy felbontású digitális hátfala lehetővé teszi, hogy akár 2 méteres, tökéletes, professzionális nagyítású képeket készíthessek. A mindig azonos fényviszonyokat biztosító műtermet egy teherautó platóján alakítottam ki  – a fotózás kezdeti évtizedeiben népszerű – napfény műtermek mintájára. Csak ezzel a mozgó, forgatható stúdióval válik lehetségessé, hogy – az országban bárhol is járva – könnyen megteremtsem a legkedvezőbb fényviszonyokat az időjárástól, évszakoktól függetlenül is. 

Mi marad belőlünk?

A házhoz, a helyszínhez guruló „szoba“ műtermi körülményeket biztosít, ahol művészi eszközökkel és gondossággal bemutatott fotóalanyaimról a későbbiekben rengeteg információt tudhatunk meg. Izgalmas lesz megörökíteni, majd ezekkel a képekkel megmutatni az arcokat, karaktereket, rajtuk keresztül társas kapcsolataikat, napjaink divatját, szokásait, a társadalmi mintákat, eltűnő szakmák mestereit, a kort, melyben élünk. 

Járművemmel és műtermemmel – amolyan vándorfotósként – ott leszek, ha épp becsuknak egy bányát és behívom műtermembe az utolsó munkanapjukon a föld alól éppen feljövő bányászokat. Ott leszek a Sziget és más fesztiválokon, az aratásokon és szüreteken, esküvőn és temetésen, de nem az eseményt kívánom megörökíteni, hanem kizárólag az embert. Kiállok majd a Kossuth térre is, hogy megkérjek minden kormánytagot, országgyűlési képviselőt, titkárnőt, koronaőrt, büfést és karbantartót, hogy tiszteljen meg azzal, hogy elfogadja meghívásomat a helyszínre kiállt kamionom “rakterébe”, hogy elkészíthessem például a „parlamentben dolgoztak 2019-ben“ című fotósorozatomat. Érdekes lesz látni tíz-száz-ezer(?) év múlva a zakókat, cipőket, hajakat, arcokat.

Nem tudjuk, hogy a jövőben mi lesz a virtuális terekben tárolt adatainkkal, de tudjuk, hogy szakszerű tárolással hossszú ideig megőrizhetjük jelen korunk hétköznapi embereinek, bányászainak, közmunkásainak, egyenruhásainak, sztárjainak,  bulizó fiataljainak vagy a hétköznapok embereinek professzionális portréit.

Kiállított szereplők

Napfény műtermem fehér falai, speciális fényviszonyai, a “doboz” méretei, keretei egységes formába rendezik majd az itt készült portrékat. Képeim, a jelenleg nagyon népszerű “white box” múzeumi koncepciókhoz is igazodnak.

Reményeim szerint a fotók egyenként is önálló művészeti tárgyakká válnak, de egységes sorozattá rendezve fotóalbum is készülne az anyagból. A képekből szeretnék kiállítást rendezni, ahol az egészalakos, életnagyságú fotók között bolyongva, a szereplők közé nézőként és résztvevőként beállva, átélhetővé válna az az izgalmas üzenet, amit a jövőbe küldünk: ilyenek voltunk!